Isten éltesse Magyarországot!

A magyar történelmi emlékezet Szent Istvánt nemzeti múltunk legnagyobb alakjaként tartja számon. Nevéhez nem pusztán a magyarság keresztény hitre térítésének véglegesítése kötődik, és amiért 1083-ban a római katolikus egyház szentjei közé is emelte, hanem a keresztény magyar királyság formai megalapítása és jogi, politikai kereteinek kiépítése is. Szent Istvánt mindenki magáénak vallja: augusztus 20-i ünnepén hosszú idő óta minden szónok reá hivatkozik, és benne, az ő eszméiben és politikájában keres önigazolást. Politikusaink ezt annál is inkább megtehetik, mert korai történelmünk más alakjaihoz hasonlóan tudásunk róla is felettébb korlátozott. Így aztán keménykezű zsarnokként és jóságos, ellenfeleinek is megbocsátó hithű keresztényként, megfontolt reformerként és radikális forradalmárként, népét szerető magyarként és fajtájától elforduló idegenszívűként egyaránt felmutatható. nagy valószínűséggel az akkori magyarság a keresztény hitre térítését, az új államforma bevezetését óriási traumaként élhette meg. A nyugati életforma az egyház és császári hatalmi érdekek idegenek voltak őseink számára. Több száz évnek kellett eltelnie, míg erőszakkal, szép szóval beletörődött, elfogadta, hozzáidomult, magáénak érezte az új eszméket. Sajnos ősi hitvilágunk, szokásaink, hagyományaink jelentős része eltűnt, bár néhány morzsája a tiltás, üldözés ellenére mégis megmaradt.

Gyakran megfordul a fejünkben: mi lett volna, ha…? A sok lúd disznót győz elve alapján bedaráltak volna minket a nyugati országok? … vagy az a forgatókönyv vált volna valóra, amit az István, a király című rockoperában vizionál a táltos? Mohácsnál győztünk volna? Dózsa lett volna György királyunk? Rákóczi meghódította volna a világot és Kossuth-tal valóra vált volna a dunamenti köztársaság? Már soha nem derül ki.

Hernád történelme is az örök változásról, az egyensúly megteremtéséről és a túlélésről szól: azt tudjuk, hogy az ősi időkben is lakott volt ez a táj, azonban nevet akkor még nem kapott. Első írásos említésünk, amely 1388. augusztus 7-re keltezett, azonban már Hernádként említi. Akkor minden bizonnyal magyar emberek éltek erre, templomuk is volt. A török idők alatt teljesen elnéptelenedett a táj, nem volt miért itt maradni, hiszen a török seregek ezeken az utakon közelítették meg Budát, s ez az itt élőknek nem sok jót ígért. Bár az itt élők mégis sokáig ragaszkodtak ehhez a tájhoz, de 1585-ben beteljesedett a sorsuk. A krími tatárok, akiket a törökök „rendfenntartási céllal” hívtak be az országba ebben az évben a munkaképes fiatalokon kívül mindenkit kiirtottak, az életben hagyottakat pedig elhajtották a szarajevói rabszolgapiacra.

A teljesen elvadult, a későbbiek során pedig sivataggá legeltetett földeken csak a vadállatok érezték otthon magukat.

És lássatok csodát! A 19. században újranépesült a táj. Először a Grassalkovich herceg által betelepített svábok jelentek meg a 18. század második felében. Ők a régi Hartyán területén laktak, de birtokolták a mostani Hernád körüli területeket is. Majd lassan Hernádon is megjelentek az új és a régi lakók. Településüket Hernádnak nevezték el, ami azért fontos, mert jól mutatja, hogy mintegy három évszázad alatt is megőrizték származásuk tudatát. Ilyen fontos a származási hely és a valahová tartozás tudata. Az őslakosok leszármazottaival sok idegen is költözött a faluba, akik valamennyien jól beilleszkedtek a közösségbe.

És így zajlik ez napjainkig. Ma már a magyarok mellett élnek itt többek között lengyelek, szlovákok, németek, olaszok, oroszok és még számos nemzet tagjai. Itt élnek közöttünk a trianoni békediktátummal elcsatolt magyar területek lakói. Sokan vagyunk és gyakran nagyon különbözőek.

Valaki egyszer azt mondta nekem egy vita során: honnan tudod, hogy benned csak magyar vér csörgedez? Ez egy végletekig összekeveredett ország. Azt válaszoltam neki:

Magyar vagyok, de ezt nem a genetikai adottságaim határozzák meg. Magyar vagyok, mert ezzel a néppel érzek közösséget, ennek a népnek a kultúráját és történelmét ismerem a legjobban, ezzel a néppel beszélek egy nyelvet, a Magyar Himnusz hallgatásakor érzek büszkeséget. Ez tesz azzá, ami és aki vagyok.

Remélem, sokan gondolkodnak így ezen a mai ünnepen. Isten éltesse Magyarországot a születésnapján!

Zsírosné dr. Pallaga Mária polgármester